A vonat, amin nem szálltam fel

A vonat tizenkilenc óra negyvenkor indult, és én tizenkilenc óra harminckilenckor még mindig a peronon álltam.

Feri ott volt mellettem, a kezében két jegy. Az egyiket nekem vette. Nem kérdezte meg, hogy akarom-e — csak megvette, mert ő ilyen. Neki mindig volt terve, és a terveiben mindig volt hely nekem is.

— Ha nem szállsz fel — mondta —, akkor soha nem tudod meg, milyen lett volna.

— Ha felszállok — mondtam —, akkor soha nem tudom meg, milyen lett volna, ha maradok.

Ez volt a teljes probléma, és nem lehetett okosabban megfogalmazni.

Tizennyolc éves voltam. Az érettségi előtt két héttel anya azt mondta: „Majd kitalálod.” Anya ezt mindig mondta, amikor nem tudta. Nem hibáztatom érte: senki nem tudja, mit kell mondani egy tizennyolc évesnek, aki nem tudja, mit akar.

A vonat Bécsbe ment. Feri egy munkára ment: fél év, pénz, tapasztalat, aztán hazajön. Ez volt a terv. Nem hívott volna, ha nem hiszi, hogy mennem kell.

— Nem miattam jöttél volna — mondta, amikor látta az arcomat. — Hanem miattad.

Ez volt Feriben a legjobb és a legrosszabb: mindig tudta, mi történik bennem, mielőtt én tudtam volna.

A peronon hatan álltak. Egy néni bőrönddel, két fiú fülesen, egy férfi, aki telefonált, és mi ketten. A nyár vége volt, és a levegő már hűvös, és a sínek olyan fényesek, mint akik várnak valamire.

— Ha maradok — mondtam halkan —, akkor is három hónapot veszítek. Nem veled. Hanem magammal.

Feri bólintott. Nem kérdezte meg, mit jelent ez, mert ő értette.

— Akkor ne szállj fel — mondta.

— És a jegy?

— A jegyet kidobom.

— Kár érte.

— Nem kár.

A vonat befutott. A fék csikorgott, az ajtók kinyíltak, a néni felszállt, a két fiú is, a férfi befejezte a telefonhívást és eltűnt a kocsi belsejében. Feri a kezemben hagyta a jegyet, és felnézett rám.

— Nem kell most döntened az egész életedről — mondta. — Csak erről a vonatról.

És akkor értettem meg. Nem arról szólt a döntés, hogy Bécs jó-e vagy rossz, és nem is arról, hogy szeretem-e Ferit. Hanem arról, hogy tudok-e nemet mondani valamire, ami jó — mert tudni kell, ha az ember később olyat akar választani, ami igazán neki való.

A vonat elindult.

Feri az ablaknál állt, és nem kopogott, nem integetett, nem csinált semmi filmszerűt. Csak nézett, és a szája mozgott: „Jövő nyáron.”

Én visszanéztem, és bólintottam.

A peron kiürült. A sínek megmaradtak, a lámpák megmaradtak, és egy jegy volt a kezemben, amire rá volt írva a dátum.

Nem dobtam ki. Hazavittem, és betettem a fiókba, a régi iskolai füzeteim közé.

Két hét múlva letettem az érettségit. Két hónap múlva elmentem dolgozni egy könyvesboltba, mert ott volt egy hely, és mert szerettem a könyveket. Egy év múlva felvételiztem arra a szakra, ami érdekelt — nem arra, amit elvártak.

Feri jövő nyáron hazajött. Az első este leültünk a ház elé, és azt mondta:

— Most már tudod, milyen lett volna, ha felszállsz?

— Nem — mondtam. — De tudom, milyen lett, hogy nem szálltam fel.

Feri elmosolyodott, és azt mondta:

— Akkor jó. Mert arról kell tudni, amit csinálunk, nem arról, amit nem.

A jegy még mindig a fiókban van. Néha előveszem, és elolvasom a dátumot — nem azért, mert bánom, hanem azért, mert emlékeztet: a legfontosabb döntéseket nem a nagy utaknál hozza az ember, hanem a peronokon, egy perc alatt.