A hálókocsi

A kalauz úgy adta át a jegyet, mintha bocsánatot kérne érte.

— Sajnálom, asszonyom, de a hálókocsiban már csak a felső ágy szabad. Egy úr van lent.

Vera megnézte a jegyet, aztán a folyosót, aztán a kalauzt, és arra gondolt, hogy ez pontosan az a fajta dolog, ami az elmúlt két évében történt: mindig majdnem jó volt.

— Nem baj — mondta. — Alszom.

A fülke kicsi volt, meleg, és fából — igazi favagon, régi, sárgaréz fogantyúkkal, az a fajta vonat, amit az ember csak azért vesz igénybe, mert nem tud leszállni a vonatokról. Az alsó ágyon egy férfi ült, könyvvel, és amikor Vera belépett, felállt, és félrehúzódott, amennyire egy hálókocsiban félre lehet húzódni, ami nem sok.

— Jó estét — mondta. — Nyugodtan, ne zavartassa magát. Én úgyis olvasok.

— Köszönöm.

Vera felmászott a felső ágyra, ami olyan volt, mint egy fiók, és lefeküdt, és hallgatta, ahogy a vonat elindul Bécsből. A sötétben aztán húsz percig nem szólt egyikük sem. Csak a sín zaja, a fém kattogása, és a férfi könyvének lapjai.

Aztán a férfi megszólalt:

— Ha nem tud aludni, szóljon. Van egy üveg vörösborom, és nem szeretem egyedül megnyitni.

Vera a plafont nézte — a fülke plafonját, ami tíz centire volt a fejétől.

— Miért nem?

— Mert az ember úgy issza meg az üveget, hogy közben elhiszi, hogy megosztotta valakivel.

Vera elmosolyodott a sötétben.

— Ez ijesztően pontos.

— Építész vagyok — mondta a férfi. — A pontos dolgok a szakmám.

Vera lecsúszott a létrán. A férfi már töltött is — két műanyag pohárba, mert a hálókocsiban nincs üvegpohár, csak az emléke annak, hogy valaha volt. Leültek egymással szemben, a térdük majdnem összeért, és a fülke sárga lámpája alatt mindketten úgy néztek ki, mint akik már heteket utaznak.

— Vera.

— Áron.

— És miért utazik Velencébe, Vera, éjszaka, hálókocsiban, egyedül?

— Mert elhagytam egy munkahelyet, ahol tizenegy évig azt mondták rám, hogy megbízható. — Vera a poharát nézte. — És mert nem akartam repülni. A repülőn az ember túl gyorsan odaér, és akkor szembe kell néznie azzal, hogy miért ment.

Áron bólintott, és nem kérdezett többet. Ez volt az első dolog, ami tetszett Verának benne.

Aztán ő kérdezett.

— És maga?

— Én templomokat mérek fel. — Áron a könyvére tette a kezét. — Régi, rossz állapotú templomokat, és megmondom, mit lehet velük kezdeni. Most épp egy velencei kápolnát. Kétszáz éve áll, és az elmúlt hatvanban senki nem nyúlt hozzá.

— Szomorú.

— Nem. — Áron elmosolyodott. — Inkább bizakodó. Ha valami hatvan évig kibírta, hogy senki nem törődik vele, akkor van esélye.

Vera a poharat a térdére tette, és hirtelen azt érezte, hogy a mondat nem csak a kápolnáról szólt, és hogy ő nem akar udvariasan elmosolyodni rá.

— Maga most rólam beszélt — mondta.

— Lehet — mondta Áron. — De nem szándékosan.

A vonat bement egy alagútba, és a fülkében hirtelen minden hangosabb lett: a levegő, a szívverés, a pohár, ahogy a térdük összeért. Aztán kiértek, és a holdfény végigfutott az ablakon, kéken, hidegen, gyönyörűen.

— Van egy szabályom — mondta Vera halkan. — Hogy sötétben nem mondok olyat, amit reggel megbánok.

— Jó szabály.

— De most megszegem.

Áron nem szólt. Csak várta, ahogy az ember vár a jégre, ami még nem tört be.

— Tizenegy évig éltem úgy, hogy minden reggel tudtam, mi fog történni. És ma este, ebben a fülkében, először éreztem azt, hogy nem tudom. És nem félek tőle.

Áron letette a poharát.

— Vera — mondta —, én holnap reggel Velencében kiszállok, és bemegyek egy kápolnába, és lemérem a falakat. Ez a tervem. Nincs benne semmi, ami miatt egy nő azt gondolná, hogy érdemes megismerni.

— Én nem azt kérdeztem, mi a terve.

A fülke csendje olyan vastag lett, hogy az ember szinte hozzá tudott volna nyúlni. Aztán Áron előrenyúlt, és megfogta Vera kezét — nem szorította meg, csak fogta, a tenyerét a tenyerére tette, a két műanyag pohár között.

— Ez nem sötétben történik — mondta. — Mert látom magát.

Vera nem húzta el a kezét. Sokáig ültek így, és a vonat alattuk vitte őket az Alpok felé, és a hegyek között a hold úgy mozgott az ablakon, mint aki ugyanabban a fülkében utazik velük.

Hajnalban, amikor a fény rózsaszín lett, és megjelentek az első olasz táblák, Vera felébredt. Áron az alsó ágyon aludt, és az egyik karja a levegőben volt, mintha valamit tartana. Vera hosszan nézte, aztán lement a létrán, és csendesen a fülke ajtajához lépett.

Aztán visszafordult, és a könyvébe, amit Áron az asztalkán hagyott, betette a jegyét — a saját jegyét, amire előző este, a vonat indulása előtt, felírta a telefonszámát. Nem tudta, miért tette. Csak tudta, hogy ha most kiszáll, és nem tesz semmit, akkor ez az éjszaka is olyan lesz, mint a többi majdnem-jó dolog az életében.

A velencei pályaudvaron szétváltak. Áron balra indult a kápolna felé, Vera jobbra, a csatornák felé.

De tíz perccel később Vera telefonja rezgett.

Egy ismeretlen szám. És egy üzenet, ami csak ennyi volt:

„A jegyén a szám. Én is megszegtem a szabályt. — Áron”

Vera megállt a híd közepén, ahol a nap már melegen sütött a vízre, és elnevette magát — úgy, ahogy az ember nevet, amikor egy idegen városban egyszerre érzi azt, hogy elveszett, és azt, hogy végre jó helyen van.