Havazás

Anna a kályha mellett ült, és azt leste, ahogy a hó felkapaszkodik a panorámaablakon. A szerkesztőségi csapat négy órája indult lefelé a hegyről, még mielőtt a hírügynökség teljesen lezárta az utat — ő viszont maradt. Maradt, mert Márk azt mondta, még át akarja nézni az interjúkötetet, és Anna túl gyorsan bólintott, ahogy mindig is tette, amikor Márk kért tőle valamit.

Azóta tíz perce nem jött ki a szobájából.

Tíz év telt el az egyetem óta. Tíz év, amióta egy zuglói kocsma mögött, egyetlen pillanatra annyira közel álltak egymáshoz, hogy Anna érezte a leheletét az arcán — és mégis hátrált egy lépést. Aztán jöttek a párkapcsolatok, a karrierek, az élet, amelyet úgy rendeztek el, mint a kártyákat: ügyesen, érdekből. Csakhogy a tűz, amit annak az estének a lehelete meggyújtott, soha nem aludt el igazán. Csak parázslott — minden véletlen kézérintésnél, minden „jól vagy?”-nál.

Most pedig a hó válaszolta meg helyettük, hogy ma este senki nem megy sehova.

A lépcső nyikorgása

A lépcső nyikorgott. Anna nem fordult meg, csak hallgatta, ahogy Márk nesztelenül belép a szoba levegőjébe: a fa ropogása, a whisky illata, a léptek súlya mögötte.

— Esik — mondta halkan.

— Látom — felelte Anna, és csak akkor fordult meg, amikor a keze már a vállán volt.

Márk harmincöt volt, és úgy nézett ki, mint akinek minden elmúlt éve meghagyott valamit, amiért érdemes élni. A szeme sötét volt a tűz fényében, és Anna újra érezte azt, amit tíz éve: a késztetést, hogy előrelépjen — és a félelmet, hogy ha egyszer megteszi, nem tud megállni.

— Nem mennek vissza a többiek — mondta Márk. — Nekünk meg itt van az egész éjszaka.

Anna lenyelte a szárazságot a torkában.

— És az interjúkötet?

Márk elmosolyodott. Az a mosoly, amelyet Anna soha nem tudott pontosan értelmezni, és éppen ezért soha nem tudott elfelejteni.

— Hazudtam róla — mondta.

A szoba hirtelen nagyon csendes lett. A kályha pattogott, a hó koppant az ablakon, és Anna szíve úgy vert, hogy azt hitte, Márk is hallja.

— Miért?

Márk nem válaszolt azonnal. Letelepedett mellé a padlóra, és a tűz fénye megcsillant a poharán.

— Mert tíz éve ezt akarom — mondta egyszerűen. — És most már nincs több vonat, amire fel kellene szállnom. Nincs több kifogás. Csak te vagy, ez a hó, és ez az éjszaka.

Anna hosszan nézte. Aztán lassan, nagyon lassan, a kezét az övébe csúsztatta.

Két felhő találkozása

Az első csók olyan volt, mint két felhő találkozása: lágy és súlytalan, mégis egész égbolt. Márk keze Anna tarkóján pihent, az ujjai a hajába fonódtak, mintha attól tartana, hogy Anna elillan. Anna pedig előrehajolt, közelebb, mint valaha — és a csókjuk egyre mélyebb lett, egyre éhesebb, míg a levegő is kevésnek bizonyult.

— Vártam — suttogta Márk a szája ellen, amikor egy percre elváltak. — Minden egyes évben vártam, hogy valamelyikünk elég bátor legyen.

— Én is — ismerte el Anna, és a hangja remegett. — De féltem, hogy ha egyszer elkezdem, nem tudom majd abbahagyni.

Márk erre elmosolyodott, és a szeme feketébb lett, mint a kint üvöltő éjszaka.

— Akkor ne hagyd abba.

A következő csóknál Anna már a férfi ölében ült a pléden, a szoknyája a combjára gyűrődött, a keze Márk ingén — a gombokat egyenként, lassan oldva ki, mintha mindegyik egy-egy évet jelentene, amit vissza akart kapni. Aztán a tenyerét a mellkasára simította, és érezte a szívverését a bőre alatt: gyors volt, akár az övé.

Márk keze közben Anna hátán kalandozott, lefelé, a csípője ívéig — és amikor az ujjai elérték a derekát, Anna halkan beszívta a levegőt, és a férfi nyakába hajolt. Ott maradt egy darabig, a bőre illatát szívva, a kezét a férfi szíve fölött tartva, és azt gondolta: ez az. Tíz év múlva, pontosan ez az.

— Gyönyörű vagy — mondta Márk, és a hangja rekedt volt.

— Akkor ne csak mondd — suttogta Anna, és az ajka végigcsúszott a férfi állkapcsán, a füle mögött, a nyakán.

Márk mélyen beszívta a levegőt, és a keze Anna vállánál a kardigánja szélére csúszott.

— Biztos vagy benne? — kérdezte. Nem siettette. Csak kérdezte, a szemébe nézve, komolyan, és ettől a komolyságtól Anna szíve majd’ szétrepedt.

— Soha életemben nem voltam ennyire biztos semmiben.

A kardigán lecsúszott a válláról, aztán a blúza pántja is. A kályha fénye Anna bőrére festette a táncoló árnyékokat, és Márk tekintete végigsiklott rajta — nem mohón, hanem úgy, ahogy az ember valamit néz, amire egész életében vágyott, és most végre hiheti, hogy az övé lehet. Az ujja végigsimított a kulcscsontján, lefelé, a karján, és Anna megborzongott az érintéstől.

— Fázol? — kérdezte Márk halkan.

— Nem — mondta Anna, és az igazat mondta. Odabent minden égett.

A pléd sátra

Márk magához húzta, és a plédet mindkettőjük köré tekerte, mint egy sátrat, amelybe csak a tűz fénye szűrődik be. Anna a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és hallgatta a szívverését, ahogy lassan, nagyon lassan egy ütemre áll az övével. Márk a hajába temette az arcát, és a keze a hátán pihent, a bőrén, könnyű, meleg köröket rajzolva.

— Nem akarom, hogy ez az éjszaka véget érjen — suttogta Anna.

— Nem is fog — felelte Márk, és megcsókolta a homlokát. — Legalábbis nem addig, amíg ki nem fogy a hó.

Anna felnevetett, és a nevetés olyan volt, mint egy rég bezárt ablak kinyílása. Márk is mosolygott, aztán a mosoly lassan elhalványult, és a tekintete megint azzá a sötét, komoly tűzzé vált, amitől Anna térde mindig is feladta a harcot.

A következő csók már nem kérdezett. Mély volt és hosszú, és amikor Anna végül a hátán feküdt a pléden, Márk fölé hajolva, a férfi arca fölötte a tűz fényében — Anna hirtelen nagyon is tisztán látta, amit tíz éve sejtett.

Hogy ezt az éjszakát nem lehet majd elfelejteni. Hogy nem is akarja.

Márk ajka végigvándorolt az arcán, a nyakán, a kulcscsontján — és ott, ahol a csókok értek, Anna bőre mintha fölgyulladt volna. A keze a férfi hajában, a feje hátracsuklott, és a világból már csak a kályha pattogása maradt, a hó koppanása, és Márk neve a nyelvén, amit nem is vett észre, hogy kimond.

Aztán Márk megállt. Fölé hajolt, és a homlokát az övének támasztotta, mindkettőjük zihálása egyetlen meleg felhővé olvadva a csendben.

— Anna — mondta, és a hangja olyan halkan, olyan komolyan szólt, hogy a szó maga is egy vallomás lett. — Én… ezt már tíz éve akarom neked mondani. Csak sosem volt rá a helyem, az időm, a bátorságom.

Anna a szemébe nézett. A tűz fénye megcsillant Márk szemében, és Anna hirtelen tudta, hogy amit most mond, azért mondja, mert nem tudja tovább nem mondani.

— Mondd el — suttogta. — Itt az idő. Itt az éjszaka. És én itt vagyok.

Márk mély levegőt vett. Aztán a keze végigsimított Anna arcán, és a hüvelykujja az ajkát érintette, olyan gyengéden, hogy Annának könnybe lábadt a szeme.

— Szeretlek — mondta Márk. — Azóta szeretlek, amióta a zuglói kocsma mögött megéreztem a leheletedet az arcomon, és azóta egyetlen nap nem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rád.

A szavak a csendben lebegtek, aztán lassan leszálltak, mint a hó az ablak túloldalán. Anna nem válaszolt azonnal. Csak magához húzta a férfit, és a szíve fölött érezte a sajátját, és a csók, amit adott, minden szónál többet mondott.

Hajnalban

A kályha lassan elhamvadt. A hó egyre vastagabban takarta a hegyet. És odabent, a pléd sátrában, két ember, akiknek tíz évükbe telt idáig eljutni, végre nem sietett többé.

Néha az ilyen éjszakáknak nem is kell, hogy bármi más történjen, mint ami történt. Mert a legnagyobb szenvedély néha nem az, amit kimondanak, hanem az, amit a csend is elárul.

Hajnalra elállt a hó. És amikor Anna felébredt, Márk még mindig ott volt — a karja körülötte, a szívverése a háta mögött, és az egész világ fehér csendben várt rájuk.