A pékség

A Hajnal pékség négy órakor nyitott, és Dávid tizenhat éve minden áldott éjjel ugyanazt csinálta: bekapcsolta a sütőt, kimérte a lisztet, és hagyta, hogy a helyiség megteljen azzal a szaggal, amit senki nem tud utánozni, aki nem sütött még kenyeret hajnalban.

Négy óra tíz perckor bejött a nő.

Sötétkék kabát, haja kontyban, a szeme alatt fáradtság, ami nem alvás hiánya volt, hanem műszaké. Mindig ugyanazt kérte: két zsemlét és egy feketét. Mindig készpénzzel fizetett, pedig ott volt a terminál. Mindig ugyanoda ült le — a sarokba, a radiátor mellé —, és tíz percig nem csinált semmit, csak tartotta a bögrét a két tenyerében.

Dávid tizenhat év alatt megtanulta, hogy az ilyen vendéggel nem kell beszélgetni. Az ilyen vendég csak akar lenni valahol, ahol még nincs kötelezettség.

Ezért csak egyszer szólt hozzá — a harmadik héten —, amikor a nő a zsemlét nem ette meg, csak nézte.

— Nem ízlik?

— De. — A nő felnézett, és elmosolyodott, és ez a mosoly olyan fáradt volt, hogy Dávid szinte érezte a súlyát. — Csak mindig elfelejtem, hogy nem kell sietni.

— Nincs itt senki. Négy óra van.

— Tudom. Ezért járok ide.

Ez lett a teljes beszélgetésük. Tizenhat hónapon át. Két zsemle, egy fekete, tíz perc a radiátor mellett, és egy „jó reggelt”, ami valójában „jó éjszakát” volt.

Dávid nem tudta a nevét. Nem tudta, hol dolgozik. Csak azt tudta, hogy mikor jön — és azt, hogy amikor jön, akkor a pékség mintha rendeltetést kapott volna. Nem azért, mert vásárolt. Hanem mert volt valaki, aki hajnalban nem véletlenül volt ott.

Aztán egy kedden nem jött.

Szerdán sem. Csütörtökön Dávid már a kirakat előtt állt negyed ötkor, és a hóesésben nézte az utcát, ami üres volt. Kifelé ez ostobaságnak látszott, és befelé is, de ő mégis ott állt.

Pénteken, amikor becsukta a pékséget reggel nyolckor, elment a kórház felé. Nem tudta, mit keres — csak azt, hogy a nő kabátján mindig volt egy kis kártya, valami belépőkártya-féle, és egyszer, amikor a nő a zsebébe nyúlt, Dávid látta rajta a kórház logóját.

A kórház portásán egy fiatal férfi ült.

— Bocsánat. Egy nőt keresek. Sötétkék kabát, konty, hajnalban végez. Nem tudom a nevét.

— Ez így kevés — mondta a portás. — De ha hajnalban végez, akkor a mosodában. Ott van éjszakai műszak.

Dávid megköszönte, és nem ment be. A kapuban állt, nézte a hóesést, és arra gondolt, hogy ez már túl sok. Hogy egy vendég nem a barátja. Hogy egy ember életéhez nincs joga csak azért, mert tizenhat hónapig minden hajnalban kiszolgálta.

Aztán hétfőn, négy óra tíz perckor kinyílt az ajtó.

A nő soványabb volt, és a karja fel volt kötve.

— Baleset — mondta, mielőtt Dávid kérdezhetett volna. — A mosodában. Nem nagy dolog, de nem tudtam fogni a bögrét.

Dávid bólintott, és készített egy feketét. Aztán, mert tizenhat év nem tűnik el egy héten belül, odaadta a bögrét úgy, hogy a fület a nő jobb keze felé fordította.

A nő elvette, és hirtelen megszólalt:

— Maga elment a kórházhoz.

— Honnan tudja?

— A portás beszélt róla. — A nő a bögrét nézte. — Azt mondta: „egy férfi keresett, aki nem tudta a nevét”.

Dávid érezte, hogy a füle ég.

— Bocsánat. Nem akartam…

— Zsófi — mondta a nő.

— Tessék?

— A nevem. Zsófi. — Felemelte a bögrét, óvatosan, a jobb kezével. — Tizenhat hónapja ide járok, és még soha nem mondtam meg, mert féltem, hogy akkor lesz valami, amit el lehet veszíteni. Aztán most egy hétig nem jöttem, és rájöttem, hogy már van.

Dávid nem tudott mit mondani. Ezért azt tette, amit tudott: kivett a polcról egy zsemlét, kettévágta, megkente vajjal, és odaadta.

— Ez a mai — mondta. — Nem kell fizetni. A négyórás vendégeknek jár.

Zsófi elnevette magát — igazán, hangosan, és a nevetés visszavert a csempéről. Aztán ettek, ketten, a radiátor mellett, hajnali négy óra húszkor, és az üzletben olyan csend volt, ami már nem magány volt, hanem reggeli.

— Ha akarja — mondta Dávid, amikor végeztek —, holnaptól van kifli is.

— Van kifli?

— Nincs. De ha jön, lesz.

Zsófi a bögrét a pultra tette, és ezúttal nem sietett el.

— Jövök — mondta.

És jött. Minden hajnalban. És a pékség, ami tizenhat évig csak nyitva volt, attól a tavasztól kezdve várt.