A tető

A ház tetejére azért lehetett felmenni, mert a kilencedik emeleti lakó — egy nyugdíjas kéményseprő — húsz éve nem zárta be a tetőajtót, „mert a zár csak azokat tartja ki, akik nem akarnak igazán felmenni”.

Hajnali háromkor Pali ment fel. Nem tudott aludni — ez nem újdonság volt, hanem életforma.

A tetőn viszont már állt valaki.

Pali megdermedt. Aztán a másik is megdermedt. Két felnőtt férfi, éjjel háromkor, egymástól négy méterre, fagyott pózban.

— Maga betörő? — kérdezte a másik.

— Én? — Pali felháborodott. — Maga a betörő!

— Én itt lakom. A hatodikon.

— Én meg a nyolcadikon. — Pali lassan leengedte a kezét, amiben nem volt semmi, csak a lakáskulcsa. — Akkor most mi van?

— Nem tudom. Sört hoztam.

Pali elgondolkodott. Aztán azt mondta:

— Jó. Akkor nem bántjuk egymást.

Leültek a tető peremére — nem a szélére, mert azt egyikőjük sem akarta —, és osztoztak a hat doboz sörön. A másik férfi Zsolt volt, harmincnyolc éves, és valami olyan munkát végzett, amiről nem szívesen beszélt, és Pali nem is kérdezte. Mindketten tudták a szabályt: hajnali háromkor az ember vagy hallgat, vagy igazat mond.

És akkor Zsolt kitalálta a játékot.

— Nézze — mutatott a szemközti házra. — Minden ablak egy ember. Találjuk ki, mit csinál.

— Ez buta játék.

— Az. De maga is itt van hajnali háromkor, szóval nem panaszkodhat.

Pali felnevetett. És játszottak.

A negyedik emeleti zöld függönyös ablak: „Ott egy nő nézi a sorozatát, és azt hiszi, senki nem tudja.” A hetedik emeleti sárga: „Ott egy férfi vasal. Hajnalban. Mert nem tud aludni, és a vasalás az egyetlen dolog, amitől úgy érzi, hasznos.” A második emeleti kicsi, folyton világos: „Ott egy csecsemő. Vagy egy nagymama. Vagy egy hal.”

— Hal?

— Logikusan végiggondolva nem kizárt.

Zsoltnál volt a játék. Palinál a sör. Ketten együtt volt egy egész éjszakájuk.

Négy óra felé Pali megkérdezte:

— Maga miért nem alszik?

— Mert ha lefekszem, gondolkodom. — Zsolt a dobozt forgatta a kezében. — És ha gondolkodom, arra gondolok, hogy elrontottam valamit. Nem nagyot. Csak mindig egy kicsit kevesebbet mondtam, mint kellett volna.

Pali bólintott.

— Én meg azért, mert arra várok, hogy valaki hazajöjjön. — Aztán hozzátette: — Nem fog. Tizenegy hónapja nem fog.

Nem kérdeztek. Csak ültek, és nézték a várost, ami alattuk lassan ébredezett: előbb egy busz, aztán egy pékség fénye, aztán egy ember, aki kutyát sétáltatott, és úgy nézett ki, mint aki mindent tud az életről.

— A játékot folytatjuk? — kérdezte Zsolt.

— Ha holnap is feljön.

— Feljövök.

Így kezdődött. Hétfőn, szerdán, pénteken — mert a szabály az volt, hogy csak akkor, ha tényleg nem megy az alvás —, ketten felmentek a tetőre, és kitalálták a várost. Néha csendben. Néha vitatkozva. Egyszer úgy, hogy Zsolt hozott egy távcsövet, és Pali azt mondta, hogy ez most már ijesztő.

Egy éjszaka aztán Zsolt megkérdezte:

— Emlékszik arra az ablakra a második emeleten? Ami mindig világos?

— A halas?

— Az. Ma este nem égett a lámpa.

Pali a szemközti házra nézett. Sötét volt. Minden más ablaknál vagy fény, vagy függöny, vagy élet — ott viszont semmi.

— Talán elköltöztek — mondta.

— Vagy végre elaludtak.

— Az is lehet.

Sokáig nézték a sötét ablakot, és valamiért egyikőjük sem érezte úgy, hogy ez jó hír.

— Ha én egyszer nem jövök fel — mondta halkan Zsolt —, akkor az azt jelenti, hogy alszom. Jó ok?

— Jó ok. — Pali a sörét a peremre tette. — És ha én nem jövök fel, akkor az azt jelenti, hogy hazajött valaki.

— Az még jobb ok.

Hajnali ötkor lementek. A lépcsőházban elváltak: Zsolt a hatodikon, Pali a nyolcadikon. És mindketten becsukták maguk mögött az ajtót, és mindketten tudták, hogy a tetőn, ahol a kéményseprő húsz éve nem zárta be az ajtót, most már ketten ismerik ugyanazt a várost.

A játék nem arról szólt, hogy kitalálják, mit csinálnak mások.

Hanem arról, hogy ketten is ébren vannak.