Ugrás a tartalomra
Tales Across
HU EN
Tales Across Midnight · önálló novella

Az éjszakai busz

A tizenegyes buszon mindenki alszik. Egy kesztyű marad a padon, és egy férfi utánamegy — de a nő azt mondja: „Nem az enyém. De tudom, kié."

Olvasási idő: 4 perc · Vissza a gyűjteményhez

Éjszakai busz ablaka, városi fényekkel
Fotó: Richard Thomas · CC BY-SA 2.0 — Wikimedia Commons

A tizenegyes busz éjfél után már csak a város maradékát szállítja: kórházból hazafelé tartó ápolókat, mosodai zsákokat, részeg diákokat és olyan embereket, akik egyszerűen nem tudnak aludni.

Kelemen az utolsó ülésen ült, a bal ablak mellett, mert onnan látni a hidat.

A nő két megállóval később szállt fel. Kicsi volt, sötét kabátban, és úgy ült le a hosszú pad közepére, mintha a helyét jelölné ki: nem az ablakhoz, nem az ajtóhoz. Egész úton kifelé nézett, pedig a busz ablakán ilyenkor csak a saját tükörképét látja az ember.

A Margit hídnál Kelemen felállt, mert neki a harmadik megálló volt. És akkor vette észre a kesztyűt.

Ott feküdt a padon, ahol a nő ült: vékony, sötétbarna bőrkesztyű, a bal kézre való. Olyan fajta, amit az ember nem veszít el véletlenül — olyan, amit letesz.

Kelemen felvette. A busz lassított a megálló előtt, és ő a nő után szólt:

— Elnézést! Ez a magáé?

A nő megfordult. Fiatal volt, talán harminc, és a szeme alatt az a fajta sötét karikák voltak, amiket nem egy éjszaka csinál.

Aztán azt mondta:

— Nem az enyém. De tudom, kié.

A busz ajtaja kinyílt. A sofőr a tükörben nézte őket. Kelemen a kesztyűt tartotta a kezében, és hirtelen úgy érezte, hogy ha most leszáll, soha nem tudja meg, mi történt.

Nem szállt le.

Leült a nő mellé, két üléssel odébb — mert a városban ez a távolság a tisztesség —, és megkérdezte:

— Kié?

— A húgomé — mondta a nő. — Két hónapja halt meg.

A busz elindult. A híd lámpái egymás után úsztak el az ablak előtt, és Kelemen nagyon lassan letette a kesztyűt a padra, pontosan oda, ahol találta.

— Sajnálom — mondta.

— Mindenki ezt mondja. — A nő most először nézett rá rendesen. — Maga miért szállt fel erre a buszra?

— Mert nem tudok aludni.

— Azóta?

— Nem. — Kelemen a kezét nézte. — Kilenc éve. Azóta, hogy a feleségem elment. Nem meghalt. Elment. Ez más.

A nő bólintott, és ez a bólintás egyszerre volt együttérzés és felismerés.

— A húgom minden csütörtökön ezen a buszon jött haza a műszakból — mondta. — Én minden csütörtökön elé jöttem a második megállóhoz. Két hónapja nem jövök. Ma mégis felültem.

— Miért ma?

— Mert ma van csütörtök. — A nő elmosolyodott, de nem vidáman. — És mert a héten megkaptam a kesztyűjét az irodájából, és nem tudtam, mit kezdjek vele. Nem tudom kidobni. Nem tudom felvenni. Nem tudom a szekrényben tartani.

Kelemen a kesztyűre nézett. A padon feküdt, mozdulatlanul, ahogy a tárgyak szoktak, amikor már nem tartoznak senkihez.

— Van egy javaslatom — mondta. — De ostobaság.

— Ma este minden ostobaság belefér.

— Hagyja itt. Minden csütörtökön, ezen a buszon, ezen a padon. Nem kell senkié legyen. Csak legyen valahol, ahol a húga járt.

A nő sokáig hallgatott. A busz átkelt a hídon, és a Duna fekete volt, és a parton a lámpák sárgán égtek, mint aki virraszt.

— Ez nem ostobaság — mondta végül. — Ez… praktikus.

— Én vagyok a praktikus emberek legszomorúbb fajtája.

A nő elnevette magát. Rövid, meglepett nevetés volt, olyan, amitől az ember elfelejti, hogy éjjel van.

A második megállónál a nő felállt. Kelemen is.

— Maga hova megy? — kérdezte a nő.

— Sehova. Csak elkísérem a kesztyűt.

Leszálltak. A megálló üres volt, csak a lámpa égett és egy kutya nézett rájuk egy kapu mögül. A nő a kesztyűt a padra tette — a megálló padjára, nem a buszéra —, és hátralépett egy lépést, mintha lerakna valamit, ami nehéz.

— Így jó lesz — mondta.

— Így jó lesz — mondta Kelemen.

Aztán ott álltak, ketten, hajnali fél egykor, egy üres megállóban, és egyikük sem indult el.

— Ha jövő csütörtökön is felül erre a buszra — mondta a nő —, akkor találkozunk.

— Nem biztos, hogy felülök.

— Tudom. — A nő elindult a sarkon. — De a kesztyű itt lesz.

Kelemen ott maradt még egy percig. Aztán a kesztyűért nyúlt — nem vette fel, csak megigazította, hogy szépen feküdjön, és elindult hazafelé a hídon.

A következő csütörtökön a kesztyű már nem volt ott.

De a nő igen.

Címkék: éjszakai novella · misztikus · krimi · város · rejtély

Ha tetszett, olvasd el ezeket is

Éjszakai rádióstúdió meleg lámpafényben
Tales Across Midnight

A rádió

Minden éjjel fél kettőkor ugyanaz a hang hívja a rádiót. Egy évig nem mondja meg a nevét — aztán egy éjjel mégis.

Olvasási idő: 4 perc
Hajnali pékség meleg fénnyel, friss kenyérrel
Tales Across Midnight

A pékség

Minden hajnalban négykor belép ugyanaz a nő, és ugyanazt kéri. Egy nap nem jön el — és a pék rájön, mennyit jelentett.

Olvasási idő: 4 perc

Ne maradj le a következő történetről

Heti egy levél: egy új novella, egy rövid ajánló, és semmi más. Bármikor leiratkozhatsz.

Feliratkozom e-mailben

A feliratkozással elfogadod az adatvédelmi tájékoztatót.